Swarovski nyakláncot viselve kopogtatott az ezüstérem

Gyerekkorom ót aktívan sportolok. Szinte minden olyan ágát kipróbáltam ennek a remek időtöltésnek, ami elérhető volt számomra. Kezdetben természetesen én is fociztam mint az összes környékbeli srác, aztán váltottam egy kis időre a küzdősportok majd a kosárlabda felé. Később alkalmilag kipróbáltam magamat mint futó, de még a kézilabdának is adtam egy esélyt. Igazándiból sosem tartottam magamat nagyon nagy sportembernek. Az oda kellő hihetetlen hozzáállás nem az én asztalom sajnos, jobban szeretem a kedvenc csapatomat egy kanapéból vagy egy sör mellől a kocsmából buzdítani, semmint hogy emiatt reggel keljek és menjek is edzeni. Mindig is komolyan felnéztem azokra, akik mindezt bevállalták még akkor is ha alapvetően én is részt vettem egy időben hasonló intenzitású edzésprogramban. Ez is hozott arra a megállapításra, hogy nem kéne mindezt annyira komolyan erőltetnem.

Ha tehetem azonban még mindig szívesen játszok. Szinte bármit, ami labdával kapcsolatos, de a kosár-foci kombót azért mindennél többre tartom, ott tudok kiteljesedni, még ha előbbihez sajnos nincs is meg a kellő fizikumom már jó ideje, aminek annak idején már megittam a levét. Nem voltam sosem egy igazi erőember, aki csak úgy száll a levegőben mint Michael Jordan. Így hát hosszú távon maradt a foci. A magamfajta fotelsportolók amúgy is könnyebben megtalálják a számításukat, mert nem kell folyamatosan olyan intenzíven futni mint a kosárlabda esetében, ez pedig kimondottan hasznos hogyha az edzetlenségemet is figyelembe vesszük. Sajnos ez van, annyi minden van az ember életében, hogy a rendszeres sportolás még csak-csak belefér, de sajnos a megfelelő fizikumot hozó edzésmódszerek és életmód már komoly áldozatokat követelnek, olyanokat, amiket nem mindig könnyű meghozni, sajnos.

Van azonban egy mindenkor aktív baráti focicsapatunk, ami heti egyszer legalább összejön játszani, de ha lehet és ráérünk akár kétszer is (ez utóbbi persze ritka mint a fehér holló, szinte csak a legendákból hallani róla). Emiatt aztán az a helyzet állt elő, hogy igyekszünk a szürke, unalmas napokat akár tornákra való nevezéssel is feldobni, tekintve, hogy erre bárkinek van lehetősége, aki ki tud állítani egy csapatot. A napokban egy igazán különleges, mi több fura felhívást vettünk észre. A Swarovski cég egy saját rendezésű focitornát tartott, ahol a megajánlott nyeremény is elég szép összeget jelentett. Mivel izgalmasnak tűnt a lehetőség úgy döntöttünk nevezünk, legalább a nagy tét dob egy kicsit a győzni akaráson, ránk fért már. Így alakult tehát, hogy szombaton már ott is voltunk a csarnokban és melegítettünk, miközben azt kellett nyugtázzuk, hogy bizony a többi csapat elég szép erőt képvisel, nem igazán játszottunk korábban ilyen szintű ellenfelekkel így együtt. De mivel mindannyiunknak volt már komolyabb múljta (egalább az ezzel eltöltött évek számát tekintve) a sportban bíztunk benne, hogy egy kis koncentrációval szép eredményeket is elérhetünk. Látszott is rajtunk a különleges elszántság azt hiszem, tekintve, hogy elég szépen bedaráltuk a csoportkörbeli kevésbé elszánt ellenfeleinket. A nyolcad döntőtől kezdve persze már jóval nehezebb dolgunk volt, az ottani ellenfeleink már hozzánk hasonlóan elhitték magukról, hogy van keresnivalójuk a pályán így szépen meghajtottuk egymást  ezeken a meccseken. Mindig akadt azonban valami plusz a mi részünkről, ami végül a döntőig vitt minket! Ott már kevésbé termett nekünk babér, szoros meccsen de sajnos vesztettünk. Mindenesetre azért aligha volt ez akkora gond, hisz tudtuk milyen mezőnyön keresztül jutottunk el eddig a pontig. Így amikor a Swarovski nyakláncot viselő csinos  lány átadta az érmeket és a díjakat az eredményhirdetéskor egy cseppet sem éreztük úgy, hogy bármilyen hiányérzetünk is lenne. Jövőre újra megpróbáljuk, most már céltudatosan és előre keményen felkészülve, hátha.